Eredeti bejegyzés: http://recreatingbalance1.blogspot.com/2018/07/grace-and-trust.html
Fordította: Réder Ágnes
Atlantisz bukása és a bolygót érintő karantén/börtönhelyzet kezdete kb. 25920 évvel ezelőtt, traumatikus élményt jelentett minden érintett számára. Azóta az erős implantáltság amnéziát okoz, ami, a bolygón jelen lévő szinte állandó nehéz körülményekkel együtt az említett traumák állandósulását és újjáteremtését eredményezte egy frekvenciahurokban.
A trauma magja kétségtelenül a Forrástól való elkülönülésből fakad, ami az elhagyatottság tapasztalatát és érzetét teremti meg, miközben összezavarodva azon tűnődünk, hogyan történhetett ez meg, odáig jutva, hogy kétségbe vonunk mindent, elveszítjük minden bizalmunkat; a Forrásba vetett bizalmunkat, az Univerzumba vetett bizalmunkat, és az egymásba vetett bizalmunkat is. Pedig a bizalom nagyon fontos szempont jelen pillanatban ezen a bolygón.
Az elhagyatottságnak és a bizalmatlanságnak ez a mélyről fakadó érzése bizonyos fokig szinte minden ember energiamezőjébe beragadt ezen a bolygón, és ez az a belépési pont, mely állandóan újrateremti a traumatikus helyzetet. Amikor valami az energiamezőnkben van, akkor az szabad akaratból fakadó engedélyt jelent valaminek a megteremtésére, amikor valami az energiamezőnkben van, addig manifesztálódik, amíg azt el nem távolítják.
Ezen a bolygón sok felébredett ember folyamatosan teremti és tükrözi vissza mindezt a saját életében, számos formában. A beragadás érzése ez, mely a Forrástól való elkülönülés eredménye és különböző helyzetekben különféle formákat ölt: néha az elhagyatottsága miatt az ember haragszik a Forrásra és a Fényre, néha szomorú emiatt az elhagyatottság miatt, vagy fásult és egykedvű. Előfordul, hogy mindez tudatos, de az is előfordul, hogy a tudatalattiban zajlik. Mindegy, milyen formát ölt, ezek az érzések folyamatosan újrateremtik a Forrástól való elkülönülés tapasztalását.
Ilyenkor az történik, hogy az emberek ezt egymásra vetítik. Mindenki tisztában van vele, hogy az élet nem igazságos, mindenki szomorúságba és fájdalomba születik ezen a bolygón, sőt, ez rögtön az első dolog, amit teszünk: sírunk, mert megkapjuk az implantátumokat, és mert itt eltorzított az energiamező, főleg ha a magasabb dimenziókhoz hasonlítjuk, ahonnan jövünk. Jelenleg egyetlen lény sincs a bolygón, aki igazságos körülmények között jött volna a Földre, és igazságos életet élhetne a Forrással és Igaz Valójával összekapcsolódva. Sajnos, itt így működnek a dolgok.
A legtöbb ember hajlamos beleragadni egyfajta gyerekes nézőpontba. Amikor egy gyerek úgy érzi, hogy szüksége van valamire, akár a feje tetejére állítja az egész házat, csak hogy megkapja, amit akar, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy a többiek eközben a saját tapasztalataikon mennek keresztül; a gyerek hajlamos úgy viselkedni, mintha ő lenne az egyetlen, akivel ez az egész történik. Ám az igazság az, hogy mindenkinek vannak enyhítő körülményei, mindenkinek vannak korlátai, küzdelmei, és olyan dolgai, melyeket meg kell értsen. Sok ember hajlamos azt gondolni, hogy ők az egyetlenek, akik szenvednek, vagy ők azok, akik a legrosszabb helyzetben vannak. Elvárják hát, hogy mindenki a rendelkezésükre álljon, és tegye jóvá amit elszenvedtek. Mindez nagy jelentőséggel bír ezen a bolygón, ami sok ember tettét motiválja. Mindenki úgy látja, hogy az élet igazságtalanul bánt vele, tehát mindenki azt várja, hogy mások gondoskodjanak róla, különösen fizikailag vagy érzelmileg.
A probléma az, hogy a legtöbb ember ebben a helyzetben van, és nem akarnak másokról gondoskodni, mert úgy érzik, hogy övék az egyetlen rossz, vagy a legrosszabb helyzet, és ők azok, akik gondoskodást érdemelnek, és azon tűnődnek, hogy miért is kellene segíteniük. Szinte mindenki így gondolkodik ezen a bolygón, tudatosan, vagy tudat alatt, ami egy ördögi kört eredményez. A hiszti, a rumli, vagy a veszekedés útjában áll küldetésünknek, az Isteni Célnak, az, amikor nem jön, amit szeretnénk, az, amikor nem kapjuk meg másoktól, amit követelünk.
Ez a sebzett gyermek tudatossága, nem pedig a Forrás, a Végtelen Fény Mi Vagyunk/Én Vagyok Jelenlétének tudatossága, annak, hogy meg tudjuk teremteni azt, amire szükségünk van, és annak, hogy lehetünk bármik, amit szeretnénk megtapasztalni.
Ha azt akarjuk, hogy az élet, mások vagy a Fény adjon nekünk valamit, itt az ideje ráébrednünk, hogy Mi Vagyunk a Forrás, és az, hogy megjelenjen valami a valóságunkban, csak a saját Én Vagyok Jelenlétünkön keresztül történhet, tehát összhangban kell lennünk azzal, amit akarunk.
Ezt jelenti a mondás: "Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem", "Ne legyenek néked idegen isteneid az Én Vagyok előtt" azt fejezve ki, hogy ne legyen más isten saját Én Vagyok Jelenlétünk előtt. Saját Én Vagyok Jelenlétünk egy a Forrással és a Fénnyel, és csak ezen keresztül tapasztalhatjuk meg megfelelően a valóságot. Nem fordulhatunk először a rajtunk kívül lévő istenekhez, az Univerzumhoz, a Fényerőkhöz, másokhoz, az Eseményhez vagy bármihez. Először saját Én Vagyok Jelenlétünkhöz kell fordulnunk minden egyes helyzetben, tekintet nélkül arra, hogy nagy, vagy kis dologról van szó, majd ezen keresztül leszünk képesek a valósághoz kapcsolódni. Nincs más út. Az Én Vagyok Jelenlét az egyetlen út. És az Én Vagyok Jelenlétnek tényleg megvan az ereje és a hatalma ahhoz, hogy bármit megoldjon, ő a Fény, ami nem tud elbukni, ami teljes összhangban van mindennel, ha folyamatosan hozzá fordulunk.
Ezt jelenti a Kegyelem. A Kegyelem valódi és mélységes megbocsátás minden körülmények között, és a cselekvő megbocsátást jelenti. Azzá válni és azt testesíteni meg, amire épp szükség van, és ami senki más nem lehet az Univerzumban. Miért kellene segítenünk? Mert képesek vagyunk rá. Mert mi vagyunk a Forrás, és mert egy szebb valóságra vágyunk. Igaz, hogy mindig vannak Fénylények, akik biztosítják azt, amire szükség van, de ez csak akkor érhet el hozzánk, ha együtt tudunk rezegni vele, ha be tudjuk fogadni, ha eggyé válunk vele. Néha úgy tűnhet, hogy körülöttünk senki sem foglalkozik ezzel, mégis, képesnek lenni Szeretetté, Kegyelemmé válni, vagy bármivé, amire szükség van - ez az igazi mesterré válás. Fontos, hogy a Kegyelmet az Isteni Cél vezesse, nem arról szól, hogy lábtörlővé válunk, feladva az akaratunkat; inkább arról van szó, hogy megteszünk mindent, amire szükség van ahhoz, hogy megteremtsük az álmainkat, és minden érző lény számára szolgáljuk a Felszabadítás Isteni Célját. A másik lehetőség az, hogy fejjel megyünk a falnak: azt várjuk, hogy a dolgok, amikké nem is akarunk válni, kívülről történjenek meg - de ez nem igazán a sikeres út. Sokan próbálták már, és elbuktak. Itt az ideje emlékezni, és a Kegyelemmé válni. És amikor ezt tesszük, újra a Forrássá válunk, visszahozzuk a Forrást a bolygóra, meggyógyítjuk a Forrástól való elkülönülés traumáját, ami Atlantisz bukása óta létezik a Földön. Visszahozzuk a Fény valóságát a teremtés mindenségében.
Sok éven át azt gondoltam és mondogattam, hogy az első szupererő, amit szeretnék, az a teleportálásra való képesség. Bárhova mehetnék, bárkivel találkozhatnék, bármit megkaphatnék, bárhol a bolygón és más bolygókon is. Mára ráébredtem, hogy az első szupererő, amit akarok, az az, hogy minden egyes helyzetben a Kegyelem lehessek. Teleportálhatnék, és vihetném magammal a problémáimat mindenhová. Vagy lehetnék a Kegyelem, és teremthetnék az Én Vagyok Jelenlétből olyan valóságot, amilyet csak szeretnék, itt és most, bárhol ahol Vagyok, mert az Én Vagyok Jelenlét és a Forrás mindenhol jelen van. Kegyelemként létezni a legértékesebb kincs. És akár most is megtehetem, megvan ez az erőm. Mindannyiunknak megvan. (Azért a teleportáció még mindig csábító második szupererőnek.)
A Kegyelem Vagyok
A Kegyelem Vagyok
A Kegyelem Vagyok
Szeretet és Bátorságot kívánok mindenkinek
